Espi elmeséli barátjának a kedves idegennel való találkozást, ám az óva inti tőle, hiszen tudja, hogy a lány eléggé naiv és természetes, hogy az első kedves embernek bármit elhisz. Azonban jó szándéka vita szikráját lobbantja és nem tudni meddig terjed. Az éjszaka viszont váratlan fordulatot hoz mindkettőjük életébe.
Időpont: 2011. augusztus 5.
Helyszín: Perla Árvaház (Mexikó város), egy ismeretlen hely
Jegyző: Esperanza García
-Fekete angyallal? Beszéltetek? -kérdezte Ju.
-Igen. Ismer engem, a lelkem. -néztem a Holdat és a csillagos eget továbbra is.
-A lelked? -hitetlenkedett.
-Igen a lelkem.
Kis szünet állt be a beszélgetésbe, majd Juan kissé bizalmatlanul lépett Esperanza mellé.
-Figyelj, biztos, hogy ott volt? Mármint nem csak képzelődtél?
-Nem vagyok hülye.
-Én sem gondoltam, csak biztos, hogy nem hallucináltál?
-Nem. Igazi volt.
-De akkor honnan ismert?
-Csak a lelkemet.
-Espi, ne haragudj meg, de ez hülyeség, ilyen nem létezik.
Nem válaszoltam, csak egy haragos nézést engedtem meg felé.
Még hallottam hangját, ahogyan utánam kiált, de nem érdekelt.
Kár volt elmondanom. Bolondnak néz, pedig nem vagyok az. Az egyetlen ember, akiről azt hittem, megért és megbízhatok benne hülyének tart. Hátat fordítottam és egyenesen kimentem az ajtón. Nem érdekelt, ha megrónak azért, mert kint járkálok, de egyedül akartam lenni és kiszellőztetni a fejem.
Még hallottam hangját, ahogyan utánam kiált, de nem érdekelt.
Kár volt elmondanom. Bolondnak néz, pedig nem vagyok az. Az egyetlen ember, akiről azt hittem, megért és megbízhatok benne hülyének tart. Hátat fordítottam és egyenesen kimentem az ajtón. Nem érdekelt, ha megrónak azért, mert kint járkálok, de egyedül akartam lenni és kiszellőztetni a fejem.
Fel alá járkáltam. Sohasem voltam még ilyen hangulatban. Tehát, ez a dühösség. Hogy gondolhat rólam ilyet? Hiszen majdnem a testvérem. Nem nem a testvérem, csak egy barát. Volt barát.
-Nem vagyok örült. -ültem le a padra.
A szél lágyan lengedezett a kertben. Az éjjeli virágok illatát hordozta. Lassanként kezdtem lenyugodni. Azonban semmi kedven nem volt vissza menni a szobámba, ahol minden bizonnyal ott van Juan. Sétálni kezdtem. Egy kis félelem költözött belém, mikor tudatosult agyamban, hogy itt vagyok kint egyedül a sötétben és egy rakat bokor mellett sétálok el, amiknek sziluettje groteszk szörnyekre hasonlítanak.
Innen pont látszik a szoba ablaka. A villany hideg fénye azt a hatást kelti, mint valami kísérteties régi orvosi szoba. Sohasem szerettem ott tölteni napjaimat és este ezért nem oltottam sohasem villanyt. Most a falon olykor, olykor feltűnő sötétszürke árnyék arra utal, hogy Juan fel, s alá járkál. Magának kereste az ideget. Ha nem bánt meg, akkor most nem lenne ez a helyzet.
Nem voltam sértődős, bár nem is igazán volt, aki megsértsen, de az mindig is rosszul érintett, ha valaki hülyének nézett, vagy nem hitt nekem. Sohasem hazudtam. Nem volt kinek. Ju-t a testvéremnek tekintettem és a képen szerettem, de ezzel túl lőtt a célon.
Megrezdült a bokor mellettem. Ijedten rászegeztem tekintetem és hátrébb léptem egy lépést. Most vettem csak észre, hogy hajkefém, még mindig nálam volt. Jó lesz, majd "fegyver" gyanánt. A mozgás abba marad. Biztos csak a szél volt. Leengedtem veszedelmes hajkefém és hátat fordítottam a bokornak. Éppen, hogy elindultam volna egy erős kéz fonódott derekamra. Sikítani próbáltam, ám mielőtt sikerült volna szájat is betapasztotta. Elkezdett minden még az éjszakánál is jobban elsötétülni. Zuhantam egyre mélyebbre, mígnem az ablak, ahol az árnyék mozgott ide oda, apró gombostűnyire zsugorodott, majd eltűnt.
Lassan ismét szürkélleni kezdett minden. Homályos foltokat pillantottam meg. Pár pislogás után már rendesen láttam és nem sokkal később a félhomályhoz is hozzászoktak szemeim. Másodikként a fájdalom tudatosult bennem, amikor ülő helyzetbe tornáztam magam. A csuklóm égett és mintha ezernyi tű szurdosná. Megdörzsöltem, amitől némileg enyhült. Ekkor néztem körbe. Dohos szag csapta meg orrom. A falról darabokban mállott le a vakolat. A szobában egy ódon ütött kopott szekrény, szakadt függöny, félig leszakadt karnis vagy 2 centi por réteg mindenhol és egy ősrégi vas ágy, amin ültem. Hol vagyok? Hogyan kerültem ide? Az ablak üvege végig volt repedve. Ismét vissza költözött a félelem gondolataim közé. Fény csík futott végig a szobán. Ijedten kaptam fejem a fény felé, ám mikor megláttam ki az, felpattantam és a nyakába ugrottam. Az előbbi félelemből egy cseppnyi sem maradt.
-Megijedtem. -motyogtam vállába és még mindig szorosan öleltem.
-Most már biztonságban vagy. -simogatta hátamat.
-Hogy kerültem ide?
-Elraboltak, de kiszabadítottalak. Láttam, mikor betuszkoltak egy kocsiba és mivel eszméletlen voltál gondoltam, nem magadtól akarsz velük menni.
Az én Fekete angyalom megmentett. Tudtam, hogy igazi. És most itt van velem. De hol az az itt? Mintha gondolataimba olvasott volna, már meg is kaptam a választ.
-Ez egy régi kastély, még a családom tulajdona volt. Itt lakom egy pár napja.
Talán ráférne a takarítás, meg egy kis felújítás. Rosszabb állapotú, mint Perla. Az intézet.
-Nekem vissza kellene mennem.
-Hova? -tolt el kicsit magától, hogy arcomba nézzem.
Gyönyörű kristály szürke szemei ismét rabul ejtettek. Megint azt az érzést keltette, mintha a lelkembe látna. Kócos fekete haja a homlokába lóg.
-Az árvaházba. Még csak 17 vagyok. 12 hónapom van még ott.
Kis csend állt be a beszélgetésbe. Majd meglepetésemre az ellenkezőt válaszolta, mint amire vártam.
-Maradj itt. -mosolyodott el.
Hirtelen melegség futott át rajtam, ahogyan arcára néztem. Vissza mosolyogtam.
-Espi vagyok.
-Dorian. De hívj, csak Ian-nak.
Innen pont látszik a szoba ablaka. A villany hideg fénye azt a hatást kelti, mint valami kísérteties régi orvosi szoba. Sohasem szerettem ott tölteni napjaimat és este ezért nem oltottam sohasem villanyt. Most a falon olykor, olykor feltűnő sötétszürke árnyék arra utal, hogy Juan fel, s alá járkál. Magának kereste az ideget. Ha nem bánt meg, akkor most nem lenne ez a helyzet.
Nem voltam sértődős, bár nem is igazán volt, aki megsértsen, de az mindig is rosszul érintett, ha valaki hülyének nézett, vagy nem hitt nekem. Sohasem hazudtam. Nem volt kinek. Ju-t a testvéremnek tekintettem és a képen szerettem, de ezzel túl lőtt a célon.
Megrezdült a bokor mellettem. Ijedten rászegeztem tekintetem és hátrébb léptem egy lépést. Most vettem csak észre, hogy hajkefém, még mindig nálam volt. Jó lesz, majd "fegyver" gyanánt. A mozgás abba marad. Biztos csak a szél volt. Leengedtem veszedelmes hajkefém és hátat fordítottam a bokornak. Éppen, hogy elindultam volna egy erős kéz fonódott derekamra. Sikítani próbáltam, ám mielőtt sikerült volna szájat is betapasztotta. Elkezdett minden még az éjszakánál is jobban elsötétülni. Zuhantam egyre mélyebbre, mígnem az ablak, ahol az árnyék mozgott ide oda, apró gombostűnyire zsugorodott, majd eltűnt.
Lassan ismét szürkélleni kezdett minden. Homályos foltokat pillantottam meg. Pár pislogás után már rendesen láttam és nem sokkal később a félhomályhoz is hozzászoktak szemeim. Másodikként a fájdalom tudatosult bennem, amikor ülő helyzetbe tornáztam magam. A csuklóm égett és mintha ezernyi tű szurdosná. Megdörzsöltem, amitől némileg enyhült. Ekkor néztem körbe. Dohos szag csapta meg orrom. A falról darabokban mállott le a vakolat. A szobában egy ódon ütött kopott szekrény, szakadt függöny, félig leszakadt karnis vagy 2 centi por réteg mindenhol és egy ősrégi vas ágy, amin ültem. Hol vagyok? Hogyan kerültem ide? Az ablak üvege végig volt repedve. Ismét vissza költözött a félelem gondolataim közé. Fény csík futott végig a szobán. Ijedten kaptam fejem a fény felé, ám mikor megláttam ki az, felpattantam és a nyakába ugrottam. Az előbbi félelemből egy cseppnyi sem maradt.
-Megijedtem. -motyogtam vállába és még mindig szorosan öleltem.
-Most már biztonságban vagy. -simogatta hátamat.
-Hogy kerültem ide?
-Elraboltak, de kiszabadítottalak. Láttam, mikor betuszkoltak egy kocsiba és mivel eszméletlen voltál gondoltam, nem magadtól akarsz velük menni.
Az én Fekete angyalom megmentett. Tudtam, hogy igazi. És most itt van velem. De hol az az itt? Mintha gondolataimba olvasott volna, már meg is kaptam a választ.
-Ez egy régi kastély, még a családom tulajdona volt. Itt lakom egy pár napja.
Talán ráférne a takarítás, meg egy kis felújítás. Rosszabb állapotú, mint Perla. Az intézet.
-Nekem vissza kellene mennem.
-Hova? -tolt el kicsit magától, hogy arcomba nézzem.
Gyönyörű kristály szürke szemei ismét rabul ejtettek. Megint azt az érzést keltette, mintha a lelkembe látna. Kócos fekete haja a homlokába lóg.
-Az árvaházba. Még csak 17 vagyok. 12 hónapom van még ott.
Kis csend állt be a beszélgetésbe. Majd meglepetésemre az ellenkezőt válaszolta, mint amire vártam.
-Maradj itt. -mosolyodott el.
Hirtelen melegség futott át rajtam, ahogyan arcára néztem. Vissza mosolyogtam.
-Espi vagyok.
-Dorian. De hívj, csak Ian-nak.
Nagyon jól írsz, mintha csak egy könyvet olvasnék, egyszerűen falom a sorokat, nem tudom mit akarsz Dorian-nal, de már imádom,pláne, hogy ez az egyik kedvenc fiú nevem. Hozd hamar a következő részt!! :)
VálaszTörlésKöszönöm a dicséretet, örülök, hogy tetszik. :) Igyekszem a következő résszel és hozom, amint kész. :)
Törlés