4. fejezet: Itt vagy ott?

Espi két hete már, hogy Fekete angyalánál lakik. Jól érzi magát, egyre jobban kezd kibontakozni. Egyik része azt sugallja, hogy bízhat Dorian-ben, azonban másik része kivetkőzve magából ordítja, hogy meneküljön vissza az intézetbe, mert bajba fog kerülni. Ez utóbbit mélyen elássa magában. A kettőssége azonban nem csak ebben oszlik meg, viszont az alapokat ez adja. Maradjon a Fekete angyalával, aki megvédi, vagy menjen vissza Perla-ba, ahol ott van Juan és örültnek tartja?

Időpont: 2011. augusztus 19.

Helyszín: Rozoga kastély

Jegyző: Esperanza Garzía

Bár egy kastély a jelenlegi lakóhelyem, nem éppen a tündérmesékben leírt formáról van itt szó. Rozoga falak, betört ablakok, bomladozó vakolat, néhol lyukas tető, na meg az a jó pár centi por és törmelék, ami az egész lakást borította. Mindenből a dohos szag áramlott. A kert évek, vagy talán évtizedek óta nem kapott semmilyen gondozást. A növények teljesen elburjánzottak. Ám biztosra vettem, ha egy kicsit ki lenne takarítva és a kert is kapna egy heti figyelmet vissza lehetne hozni régi szépségét. Nem panaszkodhatok, hiszen Perla sem volt sokkal jobb állapotban. A különbség csak annyi, hogy ott rendszeres takarítás volt, az épület nagy része meg lett renoválva és dohos helyett orvosi szag terjengett a levegőben.

Egy nagy elszáradt fűzfa, aminek, ugyan ágai még lefelé lógicsáltak, levelekből alig egy két összepöndörödött és elszáradt darab maradt. A méregzöld fű és gaz ezen a részen majdhogynem derékig ért, ami nem is olyan kicsi, bár nem tartozok a magas kategóriába, de a 170 centit kis híján én is megütöm. Szemben a régi kastély, aminek oldalát megvilágították a Nap sugarai, ettől még jobban kiemelve a falon lévő repedéseket és a vakolat hiányosságait. Mint az idős emberek arcaim, ha árnyék vetül, még kétszer annyi idősnek tűnnek. Kicsit letapostam magam körül a magas zöld övezetet, majd még utoljára körbe tekintettem és elhelyezkedtem. Itt találtam helyet magamnak, ahová egy kicsit le tudtam feküdni és elmélyülni gondolataimban a gaz tenger rejtekében. Volt is rá okom, hiszen az elmúlt pár hét alatt az életem újabb szakaszába lépett. Ugyan nem tudom milyenbe. Dorian most nincsen itt, azt mondta elmegy egy kicsit vesz pár dolgot és hamarosan jön. Nagyon kedves férfi. Nem is hiába ő az én Fekete angyalom. Persze furának tűnhet, hogy ekkora bizalmat adok neki és minden szavát feltétel nélkül elhiszem, mikor csak alig két hete, hogy találkoztunk. Mégis valami azt súgja, hogy helyes, amit teszek. Tudom, hogy hülyeségnek és lehetetlennek hangzik, ám mégis ez az igazság. Ian megért engem teljes egészében. Szinte a gondolataimban olvas. Jól érzem itt magamat. Mintha a régen elveszett kislány kezdene kikukucskálni búvóhelyéről olykor olykor. Már párszor sikerült mosolyt csalni arcomra, ami nagy előre lépés.

Ám a nagylány aki szintén ott ácsorog lelkemben mérgesen néz rám és egy folytában arra próbál rábeszélni, hogy menjek, ameddig még csak tudok. Jó volt nekem az árvaházban Juan-nal. Ian nem az akinek gondolom és a többi. Állandó megrovás. Persze valahol én is tudom, hogy van alapja, hiszen ilyennel még én sem találkoztam se TV-ben sem rádióban, hogy azonnal ismeri egyik a másikat. Még a parkban ücsörögve sem találkoztam ilyesfajta szituációval. Félelmetes és hát borzongató. Ám én mégis mélyen elásom magamban és elkergetem ezeket a gondolatokat, amiért a nagylány megsértődve és szemeivel szikrát szórva dühöng.

Hiszen nincs is rá okom, hogy tartsak, vagy akár féljek és menekülnöm kelljen Dorian elől. Gondoskodik rólam. Még pár új ruhát is kaptam. Törődik velem, de mégsem akaszkodik rám. Erről mindig Ju jut eszembe. Akarva és akaratlanul is megfordul fejembe, vajon mi lehet vele? Hiszen egyik pillanatról a másikra eltűntem és azóta nem is jelentkeztem. Nem baj, így legalább normális életet kezdhet nélkülem. Jobb neki úgy. Persze én is tudtam, hogy ez csak a magam megnyugtatására van. Egy részem hanyatt homlok rohant volna vissza hozzá és szorosan ölelné át sűrű bocsánat kérések közepette. Azonban a másik felem a világ minden pénzéért sem hagyta volna itt a még friss, kiaknázatlan és ismeretlen területet. Kíváncsiság. Mindenkit ez hajt előre. Az ismeretlen mindig érdekesebb, mint a járt út. Persze ez csak a bátrak útja. Na és itt van benne a bökkenő. Vajon van-e bennem elég bátorság, hogy az ismeretlen úton maradjak? Na ezt én sem tudom. Vajon hol lehet jobb itt, ahol Dorian van és boldognak érzem magam, vagy ott, ahol Ju van és vissza térek az eddigi unalmas életembe. Unalom. Most gondolok csak bele igazán. Semmit sem csináltam az elmúlt évek alatt, csak napról napra éltem, mindig ugyan úgy. Végig szenvedtem a napokat, most viszont élvezem. Mintha a szél is máshogyan lengedezne és a Nap is máshogyan sütné hófehér bőröm.

Lecsuktam szemem, élveztem a lágy szellőt és a langyos fényt. Szemhéjamon a sárga minden árnyalata játszott, villogott. Akár a felhőkben felfedezhető groteszk formák, úgy itt is elkezdtem keresgélni. Lassan álomba merültem. Nem is csoda előző este nem sokat aludtam. Álmomban a groteszkek egyre határozottabb vonalakban kezdtek kibontakozni, bár még így is füst szerűek voltak.

Egy kislány, aki ugrándozott egy pillangót kergetve. Elbotlott, ám hamar feltápászkodott és futott a lepke után. Halk kacajt hallottam, majd a saját nevemet.

-Espi, Espi. -hívogatott egy kedves hang.

Azonban a kislány nem hallgatott a hívásra, csak kergette tovább a pillét. Az azonban magasra szállt és a lányka akárhogy ugrándozott nem érte el. Végül megsértődve futott az előbbi hang irányába. Egy ajtó, ami már nem füst szerű volt. Hófehérre mázolt ajtó. Kinyílt, azonban nem a kislány, hanem én léptem be rajta. A hívó hang eltűnt. A szoba kihalt volt és üres. A régi nappali. Csengetés és egy rendőr áll ott. Hirtelen forogni kezd velem a szoba, majd képek tűnnek fel. Szüleim holtra vált arca, üveges távolba meredő tekintetük.

-Ne! -kiáltok fel, már ébren.

A fűben ülök és szapora lélegzéssel meredek magam elé. Léptek közelednek, majd megjelenik Ian. Leguggolt mellém, majd aggódva nézett rám.

-Jól vagy? Mi történt?

-Semmi. -suttogtam. -Csak egy rossz álom.

Könnyeim kicsordultak ő, pedig átölelt és nyugtatni kezdett. Légzésem lassan normálisra lassult. Már jelenléte is megnyugtatott. Biztonság érzetet sugárzott. Megfogta kezem, majd felsegített.

-Gyere, hoztam neked valamit.

-Megint?! Már több ajándékot kaptam ebben a két hétben, mint egész eddigi életemben. És persze, hiába mondom, hogy nem fogadhatom el erre a válasz csak annyi... -gondoltam magamban, de mintha olvasott volna bennem, fejezte be mondatom.

-Nincs kifogás.

Még egy Ian féle mosolyt villantott, amitől, azonnal forróságot éreztem arcomban. Kinyitotta előttem az ajtót. Rögtön be is mentem, nehogy meglássa, hogy hófehér arcom jelenleg cseresznyepiros színt öltött.