2. fejezet: Márvány és liliom

Egy nap, ami úgy indult, mint az összes eddigi. Espi a temetőbe ment, szüleihez. Reggel mikor felkelt nem sejtette, hogy olyasvalakivel találkozik, aki kétes gondolatokat ébreszt benne. Egy olyasvalakivel, aki ismeri őt akár a tenyerét, ám mégsem találkoztak soha. Hátborzongató és mégis hívogató. Ami viszont még Espit is megdöbbentette, az az, hogy egy pillanatra vissza hozta a régmúlt szép emlékeket.

Időpont: 2011. augusztus 4.

Helyszín: Temető

Jegyző: Esperanza García

Már előző nap szóltam az árvaház igazgatójának és a felügyelőnek, hogy a mai napon ki szeretnék menni a szüleim sírjához. Amikor csak lehetőségem volt rá, mindig elmentem hozzájuk. Sokan azt mondják, hogy azért viselem még most is ennyire rosszul az egész helyzetet, mert nem vagyok képes elszakadni tőlük. Persze mondja az aki elveszítette a szüleit és kénytelen egy árvaházban tespedni. Juan nagyon jó, hogy mellettem van, nélküle már tutira nem értem volna meg a 17. élet évemet, de még talán a 10-et sem. Érdekes egy helyzet. De már csak egy év és kiszabadulok, bár nem tudom mihez is fogok kezdeni. Majd lesz valami.

Egy csokor liliommal sétáltam a sorok között. Pár régi és néhány friss sír. Az ember bele sem gondol, hogy milyen rövid lehet az élet. Csak létezik, de nem él. Hogyne inkább befejezem, mert én meg kimondottan nem akarok élni, csak életben tartanak. Még emlékszem, mikor Ju megkérdezte tőlem, minek kell ahhoz történnie, hogy csak egy kicsi hajlamot mutassak az "életkedvre". A válaszom csak annyi volt, hogy "Valami nagyon ellentétes dolognak" ez eddig még nem következett be. Viszont arra rájöttem, hogy az összes pszichológus hülye és pénz éhes. Bizony. Miután öngyilkosságot kíséreltem meg minden egyes nap egy éven keresztül dili dokihoz kellett járnom. Asszem feladta a hivatását utánam.

-Sziasztok. -suttogtam, mikor a fehér csokrot a márvány lapra helyeztem. 

Szemben leülök a padra és csak nézem a fej fát rajta a két tenyér méretű képpel, a nevekkel és a felirattal.

"Nem vagytok már velem, s nem fogjátok kezem. 

Szívemben eleven emlék, mi ott ragadt és soha el nem hagy."

Hát igen valahogy így. Szemem elhomályosult, de könnyem nem folyt. Keveregtek a gondolatok, érzések a fejemben, de olyan sebességgel, hogy fel sem fogtam. Így telt el pár perc, óra, talán egy fél nap is. Mikor itt ültem sokszor véltem látni szüleimet. Megnyugtató érzés volt, aztán később rá kellett jönnöm, hogy csak hallucináció volt semmi egyéb.

-Szia kislány. -szólalt meg egy reszelős férfi hang.

Oldalra néztem és ugyan úgy mint én, a pad hát támláján ült, lábát az ülő részre tette, könyökét combján támasztotta és a márvány sírt bámulta. Fekete szakadt póló, V alakban vágott nyakkal, azonos színű farmer, fején csuklya, mely a felsőhöz tartozott. Vissza néztem a liliomokra.

-Most hallucinálok, vagy valóság? -kérdeztem magamtól.

Vissza sandítottam rá és még mindig ott volt. Egy öreg néni ment el mellettem és köszönt, de csak nekem, mintha nem is látta volna a mellettem ülő férfit.

-Vagy lehet, hogy tényleg nem látja? -gondolkoztam el. -Minden esetre egy próbát megér a dolog, legfeljebb még zakkantabbnak néznek, mint amilyen most vagyok. -nagy levegőt vettem és belefogtam. -Szia. -suttogtam. -Te valóságos vagy, vagy csak a képzeletem játszik velem?

-Ezt neked kell eldöntened. -szünetet tartott és folytatta. -Magányosnak tűnsz. Egyedül vagy?

-Ezt neked kell eldöntened. -válaszoltam vissza.

Kémlelően nézett rám. Acél szürke szemeivel, mintha röntgenként vizsgálta volna arcom. Kócos fekete haja enyhén a szemébe lógott. Arca tökéletes, akár egy angyalé. Levette rólam tekintetét, majd a sírt kémlelte ismét. Szótlanságban telt el egy kis idő, majd megtörtem a csendet.

-Miért vagy itt?

-És te miért?

-Ez nem válasz. -feleltem kis ingerültséggel.

-De a tiéd sem, kicsi lány.

-Igen egyedül vagyok. Megfelel? -vágtam rá.

-Miattad vagyok itt.

-De hát nem is ismersz. -suttogtam.

-Attól függ, honnan nézzük a fogalmat, mint ismerni. Valóban nem tudom, se a neved, se az életkorod, vagy egyebek. Azt viszont tudom, hogy magányos és szomorú vagy, akinek szüksége van valakire, aki szavak nélkül is megérti. -halkan beszélt, mintha a fejemben beszélne, lágyan, megnyugtatóan.

Belső énem biztatott, hogy beszéljek vele és higgyek neki, viszont egy másik hang azt suttogta a fejemben, "Fuss el és meg se állj az intézetig!". Ez utóbbit elhessegettem és további beszélgetésbe elegyedtem a kedves idegennel akiről még mindig nem tudtam, hogy valós-e avagy nem. Kezdett alkonyodni. A Nap már vörös sugarakat szórt a temetőre.

-Ideje búcsúzni. -mondta.

Körbe pillantottam és csak most tudatosult bennem, hogy már régen vissza kellett volna mennem. Lecsusszantam a padról. Csak biccentettem, mert még mindig nem bíztam meg benne teljesen. Elindultam kifelé a sorok közt, majd vissza fordultam, hogy még egy pillantással meggyőződjek, hogy képzelgés volt-e vagy sem. Még mindig ott ült. Intett egyet, majd elköszönt.

-Viszlát kicsi lány.

Nem beszélt hangosan, mégis értettem minden szavát. Valamiféle nyugalom és melegség kezdett kibontakozni a mellkasomban, amit eddig még talán sohasem éreztem, vagy ha igen, már rég elfeledtem. Az utcákon szellemként jártam. Itt mindenkiről gyorsan lerí, hogy honnan jött. Természetesen egy árvával, aki egyenlő a nincstelen senkiházival, ki állna le beszélgetni, egyáltalán ki nézne rá. Ezért is furcsálltam, hogy megszólított az idegen a temetőben. Még egyszer sem történt ilyen. Azt meg már végképp nem értettem mi sarkallt arra, hogy szóba álljak vele.

A Nap utolsó sugara is lebukóban volt már, mikor az intézet elé értem. Benyitottam. A épület hallja teljesen üres volt, csak az ebédlő felől szűrődött ki zaj. Vacsora idő. Egy pillanatra megálltam, de aztán inkább a szobámat választottam. Gondolataimba visszamerülve haladtam felfelé a lépcsők sokaságán. Elhagytam pár folyosót és szoba ajtót. Aztán következett az enyém.

Üres volt és sötét. Csak két kis tea mécses égett a szüleim képe előtt. Lehuppantam ágyamra és az éjjeli szekrényemből elő halásztam fésűmet. Törökülésbe helyezkedtem, majd hajamat kezdtem kifésülni. Közben dúdolni kezdtem egy régi altatót, amit még anyum énekel, azonban a szövegét már elfelejtettem.

Teljesen bele feledkeztem a régi szép gondolatokba. És észre sem vettem, hogy Ju leült mellém, csak mikor megszólalt.

-Te dúdolsz és mosolyogsz. -suttogta elképedve.

-Igen. -válaszoltam mosolyogva.

-Mi történt veled? Hol voltál ennyi ideig? -kérdezte.

-A temetőben és találkoztam valakivel. -sétáltam az ablakhoz.

-Kivel találkoztál? -kérdezte bizonytalanul.

-Angyallal. -néztem a Holdat. -Egy fekete angyallal. -mondtam és a melegség ismét elkezdett kibontakozni.