Espi-t sok sok év után is gyötrik a fájó emlékek és rabságban tartják a lidérces álmok. Teljesen magába fordult, a régen sokat mosolygó, kacagó kislány, aki mára már majdhogynem felnőtt nő lett. Egyetlen egy barátja van akivel némi képen beszélget. Az intézetben sokak rebesgetik, hogy több van köztük, mint puszta testvéri szeretet, ám ez korán sem igaz.
Helyszín: 142-es Szoba, Perla Árvaház (Mexikó város)
Jegyző: Esperanza García
Kinyitottam a szemem és felültem az ágyamon. Megint ugyan az az álom, az üres ház, rendőr, két halot test és én 8 évesen. Gyakran láttam, éltem át azt a napot éjszakánként, ilyenkor, mindig sírva ébredtem. Csak néztem magam elé két kis mécsesre ami mindig égett 9 éven át, a sötétben egy ember sziluettjét vettem ki, ahogy szoktam hozzá a félhomályhoz.
-Meg vagy? -kérdezte a sötét alak és leült az ágyam szélére. -Ezt idd meg! -nyomott egy pohár vizet a kezembe.
Csak félig ittam meg és letettem az ágyam melletti kis szekrényre.
-Jobban vagy? -kérdezte ismét.
A szemem már teljesen hozzá szokott a sötéthez. Most már láttam ki ül az ágyamon. Ju volt. Juan Fernandez az egyetlen, akivel valamilyen szinten beszélgettem. Szoba társak vagyunk már lassan 9 éve, szinte testvérek vagyunk. Ő azért került árvaházba, mivel édesanyja belehalt a szülésbe, apja, pedig őt okolta és folyamatosan verte, akit később tesit bántalmazásért lesitteltek. Ju már 6 éves kora óta itt él. Velem egy idős, nagyon megértő, segítőkész, aranyos. Kicsit hosszabb, fül alá érő barna hajú és barna szemű fiú.
-Ühümm... -válaszoltam. -Már megint ugyan az az álom. A nap amikor... -gombóc gyűlt a torkomban és könnybe lábadt a szemem. -amikor... amikor... -nem tudtam tovább mondani, zokogni kezdtem.
-Nyugi... -ölelt át Ju vigasztalóan.
Fejem a vállába temettem. Még 9 év után is nehezemre esett erről beszélni és mindig ez volt a következménye, sírás.
Juan az egyetlen aki meg tud nyugtatni. Sokan azt hiszik több, mint barátság van köztünk, de nem igazán szokott minket ez érdekelni, mi tudjuk, hogy semmi több nincsen csak testvéri szeretet.
Nagyon sokat köszönhetek neki. Főként az életemet, mivel még 15 éves koromban, már annyira felemésztett a gyász, hogy csak akkor tudtam, hogy élek, ha fájdalmat okoztam magamnak. Egy ugyanilyen reggelen, mikor sírva ébredtem, akkor már sokadjára vágtam a kezem. Belevágtam az egyik csukló erembe, ha Ju nem veszi észre mit tettem, akkor már nem élnék, így is csak perceken múlt az életem. Azóta segít a leszokásban és mindig mellettem van.
Sikerült megnyugodnom , de a könnyeim még mindig folytak. Nem vettem le fejem a válláról Ju elkezdett lassan ringatni, ilyenkor, mindig eszembe jutott, hogy kicsiként, ha rosszat álmodtam anyukám is így ringatott.
Egyenletesen kezdtem szuszogni. Vissza zuhantam az álmaim közé. a távoli múltba, mikor, még tudtam mosolyogni és nevetni.
Reggel, már világosban ébredtem. Ju a másik ágyon aludt. Lementem reggeliért. Én odalent megreggeliztem, Junak, pedig egy tálcán vittem fel.
Letettem az ágya mellé és egy puszit adtam az arcára, amitől rögtön felébredt.
-Köszönöm. -suttogtam hálásan.
-Ne köszönd, ez a legkevesebb, amit tehetek. -mosolygott rám.
Viszonozni akartam a mosolyát, de nem tudtam. Ő megreggelizett én, pedig felöltöztem, majd ő is és együtt indultunk a parkba, ahol az egész napot töltöttük.
Időpont: 2011. július 26.
Helyszín: 142-es Szoba, Perla Árvaház (Mexikó város)
Jegyző: Esperanza García
-Espi. Espi ébredj! Nyugi nincsen semmi baj. -ébresztett egy hang.
Kinyitottam a szemem és felültem az ágyamon. Megint ugyan az az álom, az üres ház, rendőr, két halot test és én 8 évesen. Gyakran láttam, éltem át azt a napot éjszakánként, ilyenkor, mindig sírva ébredtem. Csak néztem magam elé két kis mécsesre ami mindig égett 9 éven át, a sötétben egy ember sziluettjét vettem ki, ahogy szoktam hozzá a félhomályhoz.
-Meg vagy? -kérdezte a sötét alak és leült az ágyam szélére. -Ezt idd meg! -nyomott egy pohár vizet a kezembe.
Csak félig ittam meg és letettem az ágyam melletti kis szekrényre.
-Jobban vagy? -kérdezte ismét.
A szemem már teljesen hozzá szokott a sötéthez. Most már láttam ki ül az ágyamon. Ju volt. Juan Fernandez az egyetlen, akivel valamilyen szinten beszélgettem. Szoba társak vagyunk már lassan 9 éve, szinte testvérek vagyunk. Ő azért került árvaházba, mivel édesanyja belehalt a szülésbe, apja, pedig őt okolta és folyamatosan verte, akit később tesit bántalmazásért lesitteltek. Ju már 6 éves kora óta itt él. Velem egy idős, nagyon megértő, segítőkész, aranyos. Kicsit hosszabb, fül alá érő barna hajú és barna szemű fiú.
-Ühümm... -válaszoltam. -Már megint ugyan az az álom. A nap amikor... -gombóc gyűlt a torkomban és könnybe lábadt a szemem. -amikor... amikor... -nem tudtam tovább mondani, zokogni kezdtem.
-Nyugi... -ölelt át Ju vigasztalóan.
Fejem a vállába temettem. Még 9 év után is nehezemre esett erről beszélni és mindig ez volt a következménye, sírás.
Juan az egyetlen aki meg tud nyugtatni. Sokan azt hiszik több, mint barátság van köztünk, de nem igazán szokott minket ez érdekelni, mi tudjuk, hogy semmi több nincsen csak testvéri szeretet.
Amikor kicsik voltunk, mindig azon törte a fejét, hogyan csaljon mosolyt az arcomra, de minden hiába elfelejtettem mosolyogni.
Nagyon sokat köszönhetek neki. Főként az életemet, mivel még 15 éves koromban, már annyira felemésztett a gyász, hogy csak akkor tudtam, hogy élek, ha fájdalmat okoztam magamnak. Egy ugyanilyen reggelen, mikor sírva ébredtem, akkor már sokadjára vágtam a kezem. Belevágtam az egyik csukló erembe, ha Ju nem veszi észre mit tettem, akkor már nem élnék, így is csak perceken múlt az életem. Azóta segít a leszokásban és mindig mellettem van.
Sikerült megnyugodnom , de a könnyeim még mindig folytak. Nem vettem le fejem a válláról Ju elkezdett lassan ringatni, ilyenkor, mindig eszembe jutott, hogy kicsiként, ha rosszat álmodtam anyukám is így ringatott.
Egyenletesen kezdtem szuszogni. Vissza zuhantam az álmaim közé. a távoli múltba, mikor, még tudtam mosolyogni és nevetni.
Reggel, már világosban ébredtem. Ju a másik ágyon aludt. Lementem reggeliért. Én odalent megreggeliztem, Junak, pedig egy tálcán vittem fel.
Letettem az ágya mellé és egy puszit adtam az arcára, amitől rögtön felébredt.
-Köszönöm. -suttogtam hálásan.
-Ne köszönd, ez a legkevesebb, amit tehetek. -mosolygott rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése